| Levélküldés | Kedvező árak, hívjon! (52) 474-368, fax: (52) 475-017 | Bp. 06-1-244-8064 , fax: 06-1-244-8065 |
A porcelán tulajdonságai
A kínai porcelán
Jezsuita porcelán
Kínai rizsszemes porcelán
Ezeréves műhelyek
Harmadik az UNESCO listáján
A porcelán története
Magyar porcelángyárak
Érdekességek a porcelánról
|
|
A porcelán tulajdonságai
A porcelán tömörre égetett fehér kerámiai termék, cserepe áttetsző. A finomkerámiai termékek mindegyikének kiinduló összetétele az alábbi tulajdonságú anyagokat tartalmazza : a) plasztikus anyag, b) soványító, nem plasztikus anyag, c) ömlesztő anyag. A klasszikus német porcelán átlagos összetétele 50% kaolin, 25% kvarc, 25% földpát. A porcelánmáz ugyanezekből az anyagokból áll, de a nehezen olvadó kaolinból kevesebb, a könnyen olvadó földpátból pedig valamivel több van benne. A porcelán nagy szilárdságú (200–400 MPa), máza saválló, nem repedezik és elektromos árammal szemben szigetel. Minél több a masszában az Al2O3 annál nagyobb hőmérsékleten kell égetni a porcelánt, de az ilyen porcelán ellenállóbb (szigetelők, technikai porcelánok), míg a SiO2-ban viszonylagosan dúsabb porcelánok kisebb hőmérsékleten égethetők, áttetszőbbek, de nem olyan ellenállók (dísztárgyak). A porcelánmasszát az égetőkemencében kb. 900°C-on kiégetik. A porcelán anyaga az első égetés után még lyukacsos, vízszívó és eléggé törékeny. Az első égetés után a porcelánt mázzal látják el, majd másodszor is égetve, kezdődő olvadásig (kb.1400°C-ig) hevítik. Ekkor a benne levő földpát megolvad, kitölti a hézagokat úgy, hogy az alapanyag tömörré, üvegszerűvé és áttetszővé válik. A könnyebben olvadó máz tökéletesen összeolvad az alapanyaggal, sima bevonatot alkot. A porcelán (máz alatti és máz feletti) festésére fém-oxidokat vagy fém-oxidokkal megfestett színes üvegek porát használják.
A porcelán a legfinomabb agyagból, a kaolinból készül. Kínában ezt már valószínűleg Krisztus előtt is ismerték. A kínai porcelánt 1508 körül portugál hajósok hozták Európába, s a XVI-XVII. században igen keresett és nagy értékű áru volt Európa-szerte. A porcelángyártás európai felfedezője Böttger volt, aki I. Vilmos porosz király elől menekült Szászországba, ahol mint alkimistát őrizetbe vették. Amikor Drezda környékén megfelelő anyagot sikerült találnia, hosszú kísérletezés után 1709-ben rájött a porcelángyártás titkára. A nyersanyag finomságára jellemző, hogy addig a parókák beszórására szolgáló rizspor hamisítására használták. Rövidesen megindult Meissenben a porcelángyártás.
A kaolin kiégetve fehér, áttetsző, törése kagylós, acéllal csiholva tüzet ad. Máza az alapanyaggal közel egyező és hígított alakban némileg eltérő összetételben kerül a tárgyak felületére. Magas hőfokon égetik. Díszítése lehet máz alatti (kobaltkék színben) vagy máz feletti, színes, amelyet kisebb hőfokon, kisebb kemencében égetnek az edény felületére.
A kínai porcelán
A porcelán - a legnemesebb kerámiaanyag - kínai találmány. A középkori keresztes lovagok hozták az első kínai porcelántárgyakat Európába, amelyek hamarosan az uralkodó osztályok féltett luxuscikkeivé váltak. Nagyobb mennyiségű kínai porcelán először a Kelet-Indiai Társaságok, más néven a kelet-indiai szigetvilággal kereskedelmet folytató angol, németalföldi, francia stb. kereskedők társaságai szállították Európába. A porcelán iránti kereslet a 17-18. században csúcsosodott ki. Ekkoriban számos kínai, majd japán porcelánkészítő műhely szakosodott arra, hogy az európai "idegen ördögök"-nek gyártsa termékeit, sokszor teljesen a megbízók ízlésének és igényének megfelelő "kínai" díszítményeket alkalmazva.
A porcelán a keramika legnemesebb és egyben legkeményebb anyaga, kínai találmány, kvarc, kaolin (egy kínai hegy neve <gaolin>, ahol a porcelán alapanyagát képező kőzetet és agyagot kitermelték) és földpát (fontos ásványcsalád, mely a földkéreg kőzeteinek kb. felét alkotja.) keverékből előállított fehér masszából készül. Törésfelülete: fehér, fénylő, kagylós. Erről kapta nevét is, hiszen a porcelán neve az olaszok által porcelánnak nevezett tengeri kagylótól származik. Cserepe teljesen tömör, nedvszívó képessége nincs.
Egy 1743-ban készült kínai intendáns, Tang Yin, jelentése az alábbiak szerint számol be a Kínában, főként Jiangxi tartományban lévő porcelánmanufaktúráról és a felhasznált anyagokról:
"Porcelán termékek készítésekor, a porcelán testét gyúrt agyagból állítják elő. Ezt az agyagot egy speciálisan erre a célra bányászott és tisztított kőzetből állítják elő. Ez a kőzet a jiangnani, déli területek egyes tartományaiban található és mintegy 200 li távolságra helyezkedik el a gyártó helyektől."
A szöveg a továbbiakban leírja, hogy a hegyekben bányászott ásványi kőzetet először tisztították, majd porrá törték és az így képződött anyagból, ún. "fehér téglát" (paitun) formáztak. A legfinomabban porított és legfehérebb anyagból gyártották a későbbiekben a tojáshéj vékony porcelánokat. Jiangxi tartomány más területeiről és hegyeiből is bányásztak megfelelő anyagokat, melyeket a kitermelésük helyéről neveztek el. Ilyen a Gaolin is, ahonnan a késő Ming-dinasztiáig termeltek ki porcelánnak alkalmas kőzetet és agyagot.
Fontos alapanyaga volt a máznak a mészkő, melyet porrá őrőltek és összekevertek növényi hamuval. Jingdezhen környékén előszeretettel használtak páfrány hamut. Használták még sokféle fa hamuját is, melyet először alaposan megtisztítottak a nagyobb maradványoktól, majd hétszer vízben átmosták és kiszárították.
A kínaiak az első valódi porcelánokat valószínűleg a Tang-dinasztia idején (618-907 között) készítették és a Song-dinasztia (960-1279) alatt kezdték el a gyárakban való termelését az uralkodó családok számára. Az 1300-as évektől a termelés nagy része Jingdezhen városában (az ország legnagyobb kaolin lelőhelyén) összpontosult, s a császári udvar számára dolgozott. A kínaiak készítették a világ legszebb porcelántárgyait évszázadokon keresztül, gyűjtők a Ming-dinasztia (1368-1644), majd a Qing-dinasztia (1644-1912) idején készült darabokat - kis és nagy vázák, kancsók, teáskannák, fületlen csészék, teatartó dobozok, ecsetmosó csészék - a művészet remekműveinek, sokszor felbecsülhetetlen értékű kincseknek tartják.
Díszítésük növényi motívumokból, figurális képekből, jelenetekből állt, melyek máz alatti kobaltkék festéssel kerültek föl a felületre. Alkalmazták a máz feletti festés technikáját is, így igen változatos színvilág jött így létre, melyet később az európai gyűjtők a uralkodó színek alapján osztályoztak. Az Európába történő exportálás csak a Qing-dinasztia idején vált jelentőssé.
Az egyik legismertebb kínai porcelánfajta az ún. kék-fehér porcelán (kínaiul: qinghua= kék minta), mely a máz alatti kék festéssel díszített, dél-kínai porcelánok európai elnevezése. A kobalt-oxidból nyert kék festékkel az egyszer már kiégetett fehér porcelántestre ecsettel viszik fel a mintát, majd színtelen, áttetsző mázzal vonják be az edénytestet, és újra, ezúttal alacsonyabb hőfokon ismét kiégetik. Festészeti témákat, szerencseszimbólumokat alkalmaznak díszítésére.
A legkorábbi kék-fehér porcelánokat a Tang-korban a Henan tartományban található Gongxian műhelyben készítették, de a technika igazán népszerűvé a 14. századtól Jingdezhenben, a kínai Császári Porcelánkészítő Manufaktúrában vált. Legszebb darabjai a korai, főként közel-keleti exportra készített, nagyméretű tálak, korsók és vázák. A 15. században jelentek meg a kínai udvar számára készített, pikkelyszerű, -narancshéj hatást- nyújtó mázas darabjai. A Yongle és Xuande-korban (15. század első fele) készített tárgyak festésének sajátossága a -felhalmozódó és lerakodó- kék kobalt festés, ami sajátos, vibráló színhatást kölcsönöz a tárgyaknak. A császári udvarnak készített étkezőedények és vázák díszítményei között a sávokba rendezett, harmonikus mintaelosztású, főként növényi motívumokat felvonultató díszítmények a jellemzőek. Az átmeneti kor (1620-1680) porcelánjain gyakoriak a fametszetek témáiból merítő figurális jelenetek: regények, történelmi figurák ábrázolásai. A Qing-dinasztia idején a Kangxi-, Yongzheng- és Qianlong-kor (17. század vége-18. század) fénylően fehér mázai jelentősen különböznek a Ming-kor mázaitól: vékonyak és üvegszerűek. A kékfestés színe az ezüstös árnyalattól egészen a liláig terjed. A motívumok között a tájképek, és a növénycsoportok (pl.: a tél három barátja: a bambusz, a fenyő és a szilvavirág) gyakoriak.
A Ming-dinasztia (1368-1644) kedvelt kerámiái között a változatos díszítéstechnikával készült porcelánedények a legnevezetesebbek. A kínai császári ház szertartási kerámiáit az egyszínmázas vagy máz alatti vörössel festett darabok jellemezték a 15. század végéig. (A vörös szín Kínában a boldogság, az öröm színe, ezért az egyszínmázas vörös kerámiák igen gyakori és nagy jókívánságot sugalló tárgyak voltak.) A kisméretű, használati tárgynak szánt, főként étkezési kerámiaként használt edények között viszont számos kék-fehér porcelán található. A színes, máz felett festett porcelánok a 15. században terjedtek el. Egyik nagyon kedvelt díszítésmódjuk a doucai (kínaiul: egymást kiegészítő színek, illeszkedő színek) technikája volt. A máz alatti kékkel meghúzott mintakörvonalakat égetés után máz feletti festéssel különböző színű zománcfestékkel (vörös, zöld, sárga, padlizsánlila) töltötték ki. Többnyire vékony falú, kisméretű edényen alkalmazták. Különösen híresek a Chenghua-korban (1465-1487) készült csészék, tálkák, így pl. a baromfiakkal vagy növényekkel és virágokkal díszített edények. A fehér alapon színes festéssel díszített porcelánok egy másik készítési módját wucai (kínaiul:: öt szín azaz sokszínű) eljárásnak nevezzük. A Ming-kor második felében (16. század második felétől) kezdték készíteni azokat a kerámiákat, melyek máza alá csak a kobalt-oxiddal festett mintarészeket festették fel. A tárgyak második égetése után máz feletti festésként színes zománcfestékekkel tették befejezetté a mintát, viszont már kontúrok nélkül, szabadon festették meg a színes mintarészeket.
A kerámiából készített bútorok (pl. dobszékek), sírokba helyezett makettek és a házak díszkerámiái között gyakoriak voltak a fahua (kínaiul: keretezett minta) díszítéssel készített darabok. A máz nélküli keménycserép tárgytesten a minta körvonalait plasztikusan kiemelkedő agyagpép vonalakkal húzták meg. Majd indigókék, türkizkék, lila, sárga és zöld mázzal töltötték ki a kereteket és alacsony hőfokon (1000°C körül) égették ki. Kínában a 14-16. század között főként Shanxi és Jiangxi tartományban készítettek ilyen kerámiákat.
Kínában a 18. században fénykorát élte a kerámiakészítés. A porcelánkészítés fellegvára Jingdezhen volt, ahol a kék-fehér porcelánok mellett számos új technikával, és újfajta mázzal kísérleteztek. Nagyon kedvelték az egyszínmázas porcelánokat. Ezek ismertebb típusai az ökörvérmázas, a hamvas őszibarack mázas, a holdfénymázas, teapormázas tárgyak sora volt.
A vörös mázú kínai edények európai elnevezése az edények színe alapján sang de boeuf (francia: ökörvér) volt. A kínaiak langyaohong, azaz a lang (Lang Tingji 1663-1715) műhelyben készített vörös edényekként emlegették őket. Mázuk egy Jingdezhenben kifejlesztett, réztartalmú, magas hőfokon kiégetett, vastag, fénylő vörös máz volt, amelyet szívesen és gyakran alkalmaztak porcelánok díszítésére még a 19-20. században is. A máz mély vörös színét a nagy réztartalma adja. A színt véletlenül fedezték fel, amikor egy Ming-kori szertartási edény vörös színét akarták újra előállítani.
A hamvas őszibarack máz halvány vörös kínai mázfajta, melyet ugyancsak a 18. században fejlesztettek ki. A magas hőfokon kiégetett, réztartalmú máz, az őszibarack héjának színeit idézi: fényesebb és halványabb, pirosabb és világosabb árnyalatok váltogatják egymást. A kívánt színhatást az áttetsző porcelán máz rétegei közé befújt réz tartalmú mészfestékkel érték el. Jingdezhen leghíresebb, legfinomabb mívű kerámiái, az írástudók asztalát díszítő tárgyak tartoznak e tárgyak közé: ecsetmosók, különféle vázák, vízcsöppentő edények, ecsettámasztók.
A 18. században számos darabot díszítettek máz feletti színes festéssel. Famille rose, jaune, noire, verte (francia: rózsaszín család, sárga család, fekete család, zöld család) nevezték a porcelánok mázfeletti zománcfestésének domináns színei alapján a tárgyakat. A zománcfestékek nyugati eredetű színezőanyagként kerültek Kínába, s a Császári Manufaktúrákban alkalmazták őket a jingdezheni porcelánok díszítőfestéseként. A tárgyak díszítményeit szívesen helyezték változatos formájú medalionokba.
A 18. század jeles kínai kerámiái voltak a külhoni piacokra szánt darabok. Nagy mennyiségű porcelánt gyártottak exportra (Európába, Japánba, Délkelet-Ázsiába, Amerikába) a piac igényeinek megfelelő mintákkal (export porcelánok, jezsuita porcelánok). A jezsuita porcelánok az exportra készített kínai porcelánok sajátos csoportjaként a 18. században jezsuita misszionáriusok révén Kínába vitt mintalapok alapján, általában fekete, vonalas rajzú festéssel készültek. Európai formájú porcelán teás-, kávés- és étkészletek darabjait díszítették az európai eredetű díszítőelemekkel. A tányérok és tálak belsejének mintái között bibliai jelenetek, görög-római mitológiai témák, pajzán képek egyaránt előfordultak.
Exportra és belső piacra egyaránt készültek kerámiák más központokban is. Dehua porcelánnak a Fujian tartományban, Dehua környékén készített fehér mázas kínai porcelánokat nevezik. Európában blanc de Chine (francia: fehér porcelán) néven ismerik. Az elefántcsont színű tárgytestet fehér mázzal vonták be, és oxidációs eljárással égették. Ritkán hideg festéssel is díszítették. A 16. századtól Európába is megjelentek darabjai. Edények: csészék, tálkák mellett főként buddhista istenségek és a kínai néphit alakjainak szobrai ismeretesek. Tülökcsészék, tégelyek, Guanyin bódhiszattva karján gyermekkel (Európában Madonna a gyermekkel) és kísérőfigurákkal, valamint a Nevető Buddha (kínaiul: Milefo, Európában Nevető Buddha) szobrai a leggyakoribbak.
A kék-fehér porcelánok mellett, a kínai porcelánok másik híres típusa, az ún. szeladon (más írásmóddal céladon) mázas porcelánok. Ennek a porcelánmáznak, a zöld különféle árnyalataitól a kéken át a szürkéig terjed a színe. A szín annak eredménye, hogy a máz alá magas vastartalmú híg agyagréteget visznek fel, és az égetés során a vas reakcióba lép a mázzal. A Kínában, Sziámban, Koreában és Japánban készített szeladontárgyak már nagy becsben álltak keleten, amikor - viszonylag későn - nyugaton is ismertté váltak. A Tang-dinasztia korában (618-907) nagy kereslet volt irántuk Indiában, Perzsiában és Egyiptomban, a Song- és a Ming-dinasztia uralkodása idején (960-1279, ill. 1368-1644) pedig már egész Ázsiában. A szeladonedényeket nemcsak szépségük miatt kedvelték, értéküket növelte az a hiedelem is, amely szerint a szeladontál eltörik vagy megváltoztatja színét, ha mérgezett étel kerül bele.
Az először a Han-dinasztia korában (Kr. e. 206-Kr. u. 220) készített olaj- vagy barnászöld színű kerámia volt a szeladon legkorábbi példája, s a Sung-kori longquan kerámiák jutottak el elsőként Európába a XIV. században. A fennmaradt példányok - lapos és mély tálak, valamint nagy vázák - kiváló minőségű áttetsző máza zöld színű, vastag, jól láthatóan repedezett, általában karcolt, ritkábban mintázott díszítéssel. Néhány tárgyon a domború mintákat nem vonták be mázzal, így ezek a részek sötét vörösesbarnára égtek, és a máz színével erőteljes, hatásos kontrasztot alkotnak. A Ming-dinasztia korára datálható szeladontárgyakat a máz alatt karcolt növényi motívumok díszítik.
Az 1100-as években a porcelánkészítés féltve őrzött titka átszivárgott Koreába, majd az 1500-as évekre Japánba is elérkezett.
Kereskedők az 1100-as évek elején szállítottak először kínai porcelánokat Európába. Ám ritkaságuk és drágaságuk miatt csak az igazán kiváltságosak engedhették meg őket maguknak. Egészen a XVIII. század elejéig a kínai edények jelentették "a" porcelánt, amelynek értékét uralkodói udvarokban aranyban mérték. Ahogy azonban az 1600-as évektől egyre gyakoribbá vált a keleti országokkal való kereskedelem, úgy vált a porcelán egyre népszerűbbé a nagyközönség köreiben is. A teás, kávés készletek mind szélesebb körben terjedtek el és egyre nagyobb kereslet mutatkozott a csészék és étkészletek iránt is.Az európai kézművesek igyekeztek lépést tartani a versennyel és megpróbálkoztak ők is a porcelánkészítéssel, de a kutatók hosszú évszázadokon át hiába igyekeztek megismerni előállításának titkát. Az első európai - még lágymasszájú - porcelán az olaszországi Firenzében készült 1575 körül. Az 1576 és 1620 között gyártott edényekből csak néhány darab maradt fenn, ezek az európai múzeumok féltve őrzött kincsei közé tartoznak.
Az igazi európai porcelán feltalálása Johann Friedrch Böttger (1682-1719) német alkimista keramikus és Ehrenfried Walter von Tschirnhausen matematikus-fizikus nevéhez fűződik. A keményporcelán összetevőit 1707-1708 körül fedezték fel, s ezen felfedezésük vezetett 1710-ben a meisseni porcelángyár megalapításához. Az európai keményporcelán nyersanyagát az előkészítés során finomra őrlik, gyúrják, képlékeny masszává alakítják, majd korongolják vagy formába öntik. A porcelán tárgyat a megformázás után először 800-900°C körüli hőmérsékleten kiégetik, majd ugyanezen nyersanyagból, de más arányban kevert mázoldatba mártják, ezt követően pedig kb. 1400°C-on újból kiégetik.
Az 1770-as évekre Európa-szerte (elsősorban Németországban, Angliában, Franciaországban és Olaszországban) kialakuló manufaktúrák már képesek voltak versenyezni a kínai porcelánnal.
Korunk elvárásainak megfelelően - például, hogy terítékeink mikrohullámú sütőbe, mosogatógépekbe kerülnek, kerülhetnek - a porcelángyártás is átalakulóban van.
forrás: terebess.hu )
Jezsuita porcelán
a Qing-dinasztia tagjaként 1735-96 között uralkodó Qianlong (Csien-lung) császár idejében nyugati exportra készített, európai motívumokkal díszített kínai porcelán. A díszítés alapjául elsősorban a jezsuita szerzetesek közvetítésével Kínába került európai metszetek szolgáltak, amelyek leggyakrabban a keresztre feszítést és egyéb keresztény jeleneteket ábrázoltak, bár némelyik dísztárgyon mitológiai jelenetek, sőt szabadkőmőves-allegóriák is láthatók. A mintát fehér porcelánra festették monokróm feketével vagy szépiával, majd gyakran finom aranyozással díszítették. A színes festés nagyon ritka. A legtöbb fennmaradt példány 1730-50 között készült. A rendkívül pontos másolásra való törekvés ellenére a rajz a legtöbb esetben felismerhetően kínai jellegő; a kínai stílus és az európai téma ellentéte olykor már szinte mulatságos hatást kelt.
Kínai rizsszemes porcelán
Az 1600-as évek derekától Kínában lyuggatott falú porcelán edényeket kezdtek gyártani, amit "az ördög művének" (linglung) neveztek. Igen drága volt, Európában akkoriban aranyba, ezüstbe is foglalták.
A 19. század közepére már átlátszó mázzal töltötték ki a rizsszemnyi lyukakat, az eddigi dísztárgyak ettől alkalmassá váltak étkezésre, tálalásra.
Hogyan is készül a kínai rizsszemes porcelán? Először vékony falú edényeket formáznak. Amíg képlékeny és puha, rizsszemeket nyomnak át a falán különböző szögekben, ahogy a minta kívánja. Ha a rizsszemet a csúcsával előre tolják az anyagba, pötty, ha az oldalával, levélszerű minta képződik.
A tálat ezután száradni hagyják, majd kiégetik. A kemencében a hő hatására a rizsszemek elégnek, és lyukat hagynak az edény falában. A tálakat ezután mázzal vonják be, amely átlátszó, fehéres réteget képez a második kiégetés után. A máz kitölti a lyukakat is, ezért a kész edények a szokásos módon használhatók. A lyukak szürkés mélyedéseknek látszanak, de ha a tálat a fény felé tartjuk, előtűnik a jellegzetesen áttetsző minta.
forrás: terebess.hu )
Ezeréves műhelyek
A Henan tartományi Kulturális Örökség és Régészeti Intézet szakértője, Sun Xinmin szerint az országban gyártott porcelán a kínai kultúra egyik legfontosabb terméke volt hosszú évszázadokon át. Sun és csapata azon dolgozik, hogy a föld alá temetett legendás porcelángyárak égetőkemencéstől, műhelyestől ismét napfényre kerüljenek.
Eddig három jelentős ősi porcelánkészítő műhelyt találtak a régészek: a Henan tartományban lévő Ruyao műhelyt, a Yuzhou városában működött Junyao műhelyt és a Gongyi városában működött, háromszínű termékeiről híres Huangve műhelyt. A kínai kormány mindhárom területet védettség alá helyezte, az egykori műhelyek egyúttal az ország legfontosabb régészeti lelőhelyei közé tartoznak.
Henan tartományt a kínai kultúra bölcsőjeként és a letűnt idők porcelángyártásának központjaként tartják számon. Itt találták meg a világ legrégebben gyártott fehér porcelánját, és ez volt a híres, szürkészöld mázzal bevont porcelánedény bölcsője is, amelyet több mint 3600 évvel ezelőtt készítettek.
A klasszikus iskola kézművesei a Tang (i. sz. 618-907) és a Song (i. sz. 960-1279) dinasztiák idején értek mesterségük csúcspontjára. Ekkorra tökéletesen kidolgozták a porcelánkészítés módszerét.
A tudósok 1987-es feltételezése, mely szerint a Baofeng megyei Qingliangsi falu lehetett a henani porcelánkészítés központja, mára beigazolódott. A régészek 2000-ben feltárták az ezer esztendős Ruyao porcelánkészítő központot. A régészek 15 kemencét, 2 műhelyet, számos szerszámot, némi mázkészítésre alkalmas anyagot és rengeteg porcelán-cserepet találtak.
Harmadik az UNESCO listáján
Sun Xinmin elmondta: az ásatások bebizonyították Ruyao fontosságát. Az itteni műhelyek a császári udvarnak dolgoztak, és híresek voltak azúrkék mázukról, amelyet acháttal vegyítettek. Ez a gyártási technológia a késői Juan dinasztia idején (i. sz. 1271-1368) a sorozatos háborúk következtében egészen a közelmúltig feledésbe merült. A szakértők szerint e nagy múltú kézműipari műhely termékeiből mindössze 70 darab maradt az utókorra, amelynek mindegyike 10 millió dollárt ér.
Amíg a szürkészöld porcelán a Tang dinasztia uralkodó terméke volt, addig az északi Song dinasztia idején a porcelántárgyak színesebbé váltak: a mesterek réz felhasználásával vörös árnyalatú mázat tudtak készíteni. A színes porcelánedények, ivócsészék is a császári udvart gazdagították. A történelmi dokumentumok szerint a 12. század elején alapított birodalmi égetőkemence és műhely évente 36 darab porcelántárgyat készített az udvar részére.
A junyaoi műhelyt és égetőkemencét 1974-ben tárták fel egy Juntai nevű faluban. Akkoriban a szakma az év legfontosabb régészeti eseményeként értékelte a munkálatokat. Az egykori kemence területén ma múzeum áll, melynek célja, hogy a modern kor iparosai segítségével újjáélesszék a tradicionális porcelánművességet.
Gongyi városában 1957-ben leltek rá az egykori porcelánipar emlékeire. Itt készítették a híres háromszínű porcelántermékeket. A "tangsancai", ahogy ezt Kínában nevezik, a Tang dinasztia idején készült. Az ilyen porcelánokat kétszer hevítették fel, és minden felhevítés előtt és után mázzal kenték be őket. Ugyancsak a Tang dinasztia idejéből származik a "Qinghua" nevű jellegzetes kék-fehér díszítésű porcelán. A Qinghua porcelánokról a szakemberek még ma sem tudják pontosan megmondani, hogy mikor készült belőlük az első darab.
Az UNESCO-nak a világ kulturális és természeti örökségét számon tartó listáján Kína 29 helyszínnel - Spanyolország és Olaszország mögött - a harmadik helyen áll
forrás: terebess.hu )
A PORCELÁN története
A porcelán a keramika legnemesebb és egyben legkeményebb anyaga, kínai találmány, kvarc, kaolin és földpát keverékből előállított fehér masszából készül. Törésfelülete: fehér, fénylő, kagylós. Erről kapta nevét is, hiszen a porcelán neve az olaszok által porcelánnak nevezett tengeri kagylótól származik. Cserepe teljesen tömör, nedvszívó képessége nincs.
A kínaiak az első valódi porcelánokat valószínűleg a Tang dinasztia idején (618-907 között) készítették és a Song dinasztia (960-1279) alatt kezdték el a királyi gyárakban való termelését az uralkodó családok számára. Az 1300-as évektől a termelés nagy része Csingtöcsen városában (az ország legnagyobb kaolin lelőhelyén) összpontosult, s a császári udvar számára dolgozott. A kínaiak készítették a világ legszebb porcelántárgyait évszázadokon keresztül, gyűjtők a Ming dinasztia (1368-1644), majd a Csing dinasztia (1644-1912) idején készült darabokat - kis és nagy vázák, kancsók, teáskannák, fületlen csészék, teatartó dobozok, ecsetmosó csészék - a művészet remekműveinek, sokszor felbecsülhetetlen értékű kincseknek tartják. Díszítésük növényi motívumokból, figurális képekből, jelenetekből állt, melyek máz alatti kobaltkék festéssel kerültek föl a felületre. Alkalmazták a máz feletti festés technikáját is, így igen változatos színvilág jött így létre, melyet később az európai gyűjtők a uralkodó színek alapján osztályoztak. Az Európába történő exportálás csak a Csing dinasztia idején vált jelentőssé.
Az 1100-as években a porcelánkészítés féltve őrzött titka átszivárgott Koreába, majd az 1500-as évekre Japánba is elérkezett. A porcelánkészítők ezekben az országokban is csodálatos tárgyakat hoztak létre. A leghíresebb japán porcelántípus - az egyszerű fehér alapon mintás - Kakiemon az 1600-as években készült először. Ezt követték a szintén jól ismert Imari és Arita porcelánok.
A Nagy Fal országának kultúrájáról a hírek a XIII. századtól kezdve érkeztek gyakrabban, olykor olyan nagyszerű beszámolók formájában, mint amilyen a világutazó velencei Marco Polo-é volt. A hírekkel együtt műkincsek is érkeztek, közöttük porcelánok, amelyek szépsége, sokfélesége talán a legjobb bizonyíték a régi Kína művészetének páratlan gazdagságára. Kereskedők az 1100-as évek elején szállítottak először kínai porcelánokat Európába, ahol ezek azonnal csodálat tárgyává váltak. Ám ritkaságuk és drágaságuk miatt csak az igazán kiváltságosak engedhették meg őket maguknak. Egészen a XVIII század elejéig a kínai edények jelentették "a" porcelánt, amelynek értékét uralkodói udvarokban aranyban mérték. Ahogy azonban az 1600-as évektől egyre gyakoribbá vált a keleti országokkal való kereskedelem, úgy vált a porcelán egyre népszerűbbé a nagyközönség köreiben is. A tea, kávé és csokoládés készletek mind szélesebb körben terjedtek el és egyre nagyobb kereslet mutatkozott a csészék és étkészletek iránt.
Az európai kézművesek igyekeztek lépést tartani a versennyel és megpróbálkoztak ők is a porcelánkészítéssel, de a kutatók hosszú évszázadokon át hiába igyekeztek megismerni előállításának titkát. Az első európai - még lágymasszájú - porcelán az olaszországi Firenzében készült 1575 körül. Az 1576 és 1620 között gyártott edényekből csak néhány darab maradt fenn, ezek az európai múzeumok féltve őrzött kincsei közé tartoznak.
Az igazi európai porcelán feltalálása Johann Friedrch Böttger (1682-1719) német alkimista keramikus és Ehrenfried Walter von Tschirnhausen matematikus-fizikus nevéhez fűződik. A keményporcelán összetevőit 1707-1708 körül fedezték fel, s ezen felfedezésük vezetett 1710-ben a meisseni porcelángyár megalapításához. Az európai keményporcelán nyersanyagát az előkészítés során finomra őrlik, gyúrják, képlékeny masszává alakítják, majd korongolják vagy formába öntik. A porcelán tárgyat a megformázás után először 800-900°C körüli hőmérsékleten kiégetik, majd ugyanezen nyersanyagból, de más arányban kevert mázoldatba mártják, ezt követően pedig kb. 1400°C-on újból kiégetik.
Az 1770-as évekre Európa-szerte (elsősorban Németországban, Angliában, Franciaországban és Olaszországban) kialakuló manufaktúrák már képesek voltak versenyezni a kínai porcelánnal.
Napjaink legnagyobb porcelántermelője az Amerikai Egyesült Államok, ezért érdemes néhány szót szólni az amerikai kontinens porcelánjairól is. A XIX. század második felében, néhány hölgy - elsőként Mary Louise McLaughlin és Maria Longworth Nichols - erőfeszítéseinek köszönhetően telepedett meg a fazekasság és a porcelángyártás az Államokban, elsőként az Ohio-beli Cincinnati-ben. Az első darabokat az angol és a japán újhullám ihlette.
A technika fejlődése lehetővé teszi a porcelángyárak számára, hogy termékeiket nagy mennyiségben állítsák elő. Napjainkban az extenzív porcelántermelés ezen tárgyakat a tömegtermelés megvalósításával párhuzamosan a múzeumok polcairól leemelve a mindennapok használati eszközévé tette.
Korunk elvárásainak megfelelően - például, hogy terítékeink mikrohullámú sütőbe, mosogatógépekbe kerülnek, kerülhetnek - a porcelángyártás is átalakulóban van. A minél szélesebb körű hasznosíthatóság és a díszítések hagyományos szépsége, a funkció és az egyediség arányának alakulása még a jövő zenéje.
Magyar porcelángyárakról
A meisseni porcelángyárat 1710. január 23-án létesítette Erős Ágost. Bár a színes díszítés először 1710-ben sikerült, a színek minősége még nem volt megfelelő, a zöld lepattogzott.
A kezdeti időszakban kevés kisplasztikát gyártottak Meissenben. Gottlob Kirchner szobrász óratartókat, gyertyatartókat, mosdómedencéket modellált, de nagy méretű állatfigurákat, sőt egy közel egyméteres Pál apostol figurát is készített a Japán-palota részére.
Az 1730-as években a meisseni gyár termelése annyira megnövekedett, hogy az európai piacon nem akadt riválisa. Kändler - aki 1730 és 1770 között dolgozott a gyárnak - legnagyobb újítása a korízlésnek megfelelő, apró figurácskák modellálása volt - a kis figurák a rokokó időszakában váltak kedveltté, főleg 1740 után -, amelyekből több mint ezer került ki a keze alól. A század harmincas éveiben születtek meg azok a 16-20 cm-es szobrok amelyeknek Meissen nagy hírét köszönheti, és amelyek a porcelánplasztika útját évszázadokra kijelölték. A XIX. század elején a porcelántárgyak stílusa a klasszicizmus jegyében alakult tovább.
A magyar porcelán gyártása relatíve későn, csak a XIX. században indult meg. Az elsők között alapított porcelángyárat 1827-ben Bretzenheim Ferdinánd regéci birtokán, Telkibányán. Az első termékek a schlaggenwaldi-elbogeni hatást tükrözték. Negyvenkétféle edényt gyártottak a helybeli kaolinból. A formák között megtalálhatók voltak a magyarságra utaló formák, például a kulacs is. Eleinte a máz színe zöldesfehér, később fehér volt. A festés eleinte hideg úton készült. 1845 körül a művészi kvalitás igen magasnak mondható.
Az egyik legjelentősebb magyar porcelángyár, a Herendi Porcelánmanufaktúra alapítása a nemzeti önállósodás, a magyar polgárosodás időszakára esik; 1826-ban alapította Stingl Vince keramikus. A herendi gyár kedvelt készítményei általában barokk és empire formaadásúak voltak. Az üzem új tulajdonosa 1839-tol Fischer Mór, aki új elképzelésekkel, óriási ambícióval kezdett hozzá a művészi porcelán előállításához. A XIX. században a gyár leggyakrabban előforduló prototípusai közé tartozott az ún. szász virágcsokor, kerti és mezei virágok különféle változataival, természethű színezéssel. Ezt szorította ki később a tulipános csokor. Az Elso Magyar Iparmű Kiállítás, az 1845-ös bécsi kiállítás, az 1851-es Londoni I. Világkiállítás, az 1853-as New York-i, az 1855-ös Párizsi Világkiállítás Herend számára a legmagasabb elismerést jelentették. A gyár kiemelkedő alkotása volt továbbá az 1862-es londoni világkiállításon kitüntetett, nagyméretű "Vitam et Sanguinem"- jelenetes tál.
1874-től a manufaktúra vezetését Fischer Mór átadta fiainak. Ezt követően a művészeti szempontok háttérbe szorításával a gyártás színvonala, elismertsége erősen visszaesett. A későbbiekben a gyár többször gazdát cserélt. A művészeti irányzattól való eltávolodás a csőd szélére sodorta a gyárat. Fellendülés csak a század végén következett be, amikor az alapító unokája, Farkasházy Jenő lett a gyár új tulajdonosa (1896). Farkasházy Jenő képzett keramikus, aki külföldi gyárakban szerzett tapasztalatai alapján az alapító nyomdokain kívánt járni. Kiváló ízlésével ismét felélesztette a régi tradíciókat és emellett újdonságokkal is gazdagította a termékskálát. Az 1900-as párizsi és 1901-es szentpétervári kiállítások nagydíja igazolta törekvéseit. A két világháború között ismét a hagyományos Fischer Mór korabeli termékek reprodukálását folytatták és emellett figurális téren a kor szobrászainak legjobb alkotásaiból magyaros figurák gyártását kezdték meg.
1948-ban a Herendi Manufaktúra állami tulajdonba került, majd 1993-ban privatizálták, azóta 75%-ban a dolgozók tulajdonában van. A manufaktúra küldetése: "a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. kiváló minőségű, kézműves úton előállított luxusporcelánt gyártó, iparművészeti és ipartörténeti hagyományokat ápoló, nyereséges vállalkozásként működő, élvonalbeli manufaktúra kell, hogy maradjon, amely szakképzett munkavállalóinak hosszútávú munkalehetőséget biztosít".
A pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. története 1853-ra nyúlik vissza. Zsolnay Miklós a lukafai keménycserép manufaktúrából megalapította a Zsolnay Keménycserép Manufaktúrát, amit 1854-ben a cégbejegyzést módosítva idősebbik fia, Ignác nevére íratott. Zsolnay Ignác 10 évig vezette a kezdetleges felszereltségű, kézi erőre berendezett üzemet. A csupán helyi piacra termelő, a kereskedelmi tömegáruk versenyétől elszegényedett fazekasokat (8-10 főt) foglalkoztató üzem kőedényeket, épületkerámiákat és vízvezetékcsöveket gyártott. A tőkehiánnyal küszködő, fejlesztést és gépesítést nélkülöző műhely azonban nem tudott megküzdeni a piaci verseny nehézségeivel. Az elárverezéstől Zsolnay Vilmos mentette meg az üzemet, amikor 1865-ben - egy évi csendestársi viszony után - átvette Ignác bátyjától a vezetést. Ezután kezdődött az üzem világhírű gyárrá való fejlődése.
Zsolnay Vilmos számára a kínai porcelán anyagának finomsága, mázainak gazdag színvilága meghatározó példa volt. A massza finomítására törekedett, éveken át kutatott új anyagok után, és kísérletezett a mázak számtalan fajtájával. A kínai porcelán 1400°C-on ég tömörré, ezen a hőmérsékleten azonban a színező festékek nagy része elég. Ezért Zsolnay Vilmos lágyabb mázat, és alacsonyabb hőfokon égő, máz feletti díszítést alkalmazott. A Zsolnay-porcelán 1250-1280°C-on ég. 1877 végére kidolgozta az újfajta, magas tűzön égetett zománc előállításának módját, és megszületett az áttetsző, elefántcsontszínű mázzal bevont, gazdag színezéssel dekorált Zsolnay-porcelán. Ez a mázfestés minden más technikától eltér, még a festék felvitelének módjában is, mivel nem ecsettel, hanem tollal történik. A Zsolnay Vilmos által kidolgozott technika azóta is egyedülálló a világon.
1870-es évek közepén tehát a Zsolnay család tagjainak, mind Vilmosnak, mind pedig gyerekeinek: Teréznek, Júliának és Miklósnak is kiemelkedő szerepe volt a gyár fejlődésében. Az üzem annyira a család életének részévé vált, hogy a lakóházaikat is a gyár területén építették fel. Szívós kitartásuknak köszönhetően az elefántcsontszínű máz és a magastűzű díszítés tökéletes technikájával és szépségével felzárkóztak a kor élvonalbeli kerámiaiparához. 1874-től a Zsolnay Teréz és Zsolnay Júlia által tervezett magyaros és perzsa stílusú díszítmények, melyek az 1880-as évek végéig a Zsolnay legjellegzetesebb mintái voltak, igen nagy hírt szereztek a magyar kerámiának kül- és belföldön egyaránt. 1900. márciusában apja halálakor Zsolnay Miklós vette át a gyár vezetését.
Annak ellenére, hogy 1900-1902 között 1400 új forma született és néhány új mázat is ebben az időszakban kísérleteztek ki, Miklós irányítása alatt az ipari termelés került túlsúlyba. 1910 körül a művészi díszmű-gyártás egyre inkább háttérbe szorult. A termelésben a korabeli infrastruktúra fejlesztési igényeinek megfelelően az építészeti kerámia, a kályha-, a cső- és szigetelőgyártás játszotta a főszerepet. Az első világháború évei alatt a díszmű- és az építészeti kerámiagyártás szinte teljesen megszűnt; helyette a hadi célokat szolgáló ipari porcelán dominált, főként az elektromos szigetelők gyártása folytatódott. A két világháború között a termelés visszaesett, majd mivel a fennmaradást a porcelánra való átállás jelentette, a porcelánszigetelők mellett 1926-tól megkezdték az étkezési porcelánedények gyártását. A második világháború alatt a termelés ismét visszaesett, majd szünetelt, a pesti gyárat ugyanis bombatalálat érte.
A romok eltakarítását követően a gyár 1948-ban állami tulajdonba került. Az 1991 végén részvénytársasággá alakult gyárat 1995-ben privatizálták, fő tulajdonosa a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) lett. Az új tulajdonos célul tűzte ki a történelmileg is jelentős, nagy hagyományokkal rendelkező gyár nyereségessé tételét a termékszerkezet megváltoztatása nélkül. A gyáron belül három profitcentrumot alakítottak ki: az Edény-Dísztárgy Divízióban a Zsolnay-porcelán étkészleteket, kiegészítőket, dísztárgyakat és eosin kerámiákat; a Pyrogránit Divízióban épületdíszítő és beltéri kerámiákat, kályhákat, kandallókat; az Ipari porcelán Divízióban pedig műszaki porcelánokat, pl. szigetelőket állítanak elő.
A Hollóházi Porcelángyár is Magyarország nagy múlttal rendelkező manufaktúrái közé tartozik. Magyarország keleti csücskében, az erdők között megbúvó kis manufaktúra pályafutása 1777-ben üveghutaként indult. A XIX. század elején, 1831-ben állt át a kőedénygyártásra, mellyel egy évszázadon keresztül sok száz kilométeres körzetben látta el a háztartásokat ízléses edényekkel. Az akkori termékeket a funkcionalitás és az egyszerűség jellemezte, díszítésük kezdettől fogva igényes kézi festés volt.
A hosszú kerámiamúlt után századunk közepén, 1949-ben tért át a gyár porcelángyártásra, kezdetben kisfeszültségű villamos szigetelőket készítettek, majd 1957-től bővítették a kínálatot az edény- és díszmű-porcelángyártással is. A gyár 1992-óta részvénytársaságként működik. A ma gyártott termékek legjellemzőbb csoportja a gondos kézi munkával előkészített, barokk hatású Pannónia termékcsalád. A gyár mindennapi használatra szánt, finoman megformált, ízlésesen dekorált termékei a hétköznapi környezetbe is eleganciát és igényességet visznek.
Érdekességek a porcelánról
A gazdagon díszített, elegáns porcelán étkészlet nem csupán a tányérok és tálak harmonikus együttesét jelenti, ezeken túlmenően még számos, speciális rendeltetésű kiegészítőt is magában foglal. Így aztán nem csoda, hogy egy-egy szerviz akár több száz darabos is lehet, lehetett. Az alábbiakban a teríték néhány különleges darabjának fejlődését és használatát mutatjuk be.A porcelán evőeszközöknek két alapvető típusát különböztetjük meg: az egyik csoportba azok tartoznak, amelyeknek csak a nyele készült porcelánból, a másik csoportot pedig a teljes egészében porcelánból készült darabok alkotják. Az evőeszköz-használatra egészen a XVII. századig jellemző volt, mint azt már korábban említettük, hogy minden vendég maga hozta a kését, kanalát és fogpiszkálóját, egy dobozban vagy tartóban elhelyezve. A rokokó idején jöttek létre az első, egységesen díszített szervizek, amelyeket már természetesen a vendéglátó helyezett el a tányérok mellett. A XVIII. századtól az ezüst evőeszközöket gyakran látták el porcelán nyéllel, mivel a nemes anyag kiváló hőszigetelő volt, mosogatásnál pedig nem veszített a fényéből. További előnyt jelentett, hogy a késeknél könnyebb volt a pengéket a porcelánnyélbe ragasztani, mint a fémnyélbe. A XVIII. század végére, a XIX. század elejére az evőeszköz-szervizeket már a polgári otthonokban is használták, s ekkor alakultak ki a különleges igényeket kielégítő darabok is. A klasszikus teríték mellett megjelentek a porcelán nyelű kiskanalak, a kávéskanalak, a lapátszerű fejjel ellátott fagylaltos kanalak, az áttört fejű cukorszóró kanalak, a sószóró lapátkák, a merőkanalak és a dugóhúzók is.
A teljes egészében porcelánból készült kanalakat már a kínaiak is használták. Az európai asztalokon kezdetben csak a fűszerek vagy mártások szedésére alkalmas kiskanalak és merőkanalak terjedtek el, amelyek díszítése mindig harmonizált a porcelán étkészletével. Léteztek emellett kanáltartó állványok is, amelyeket sokszor díszítettek kicsiny figurával, így egyúttal asztaldíszként is szolgáltak.
Az étkészletek hangsúlyos darabjai voltak a fűszertartók is. A rokokó idején jelentek meg a kagyló alakú tárolórésszel ellátott, apró szobrocskákkal díszített só- és borstartók, amelyek egy- illetve többrészesek is lehettek. Egy másik jellegzetes típusnál a fűszereket fedeles dobozkák rejtették. Eleinte inkább a mediterrán országokra voltak jellemzőek a porcelán ecet- és olajtartók, később azonban Európa-szerte elterjedtek. A fűszerek és olajok tárolására szolgáló edények általában finoman megmunkált, díszes kosárkákban kaptak helyet.
A mustár felszolgálására leginkább ovális, kisméretű csészéket használtak. Angliában a korsót formázó, fedeles típus örvendett a legnagyobb népszerűségnek, amelynek fedelén ovális nyílást hagytak a kanálnak.
A kecses mártásos csészék magas talapzaton álltak, egyik végükön díszesen kiképzett fogó, a másikon a hosszúkás kiöntő helyezkedett el. Egyszerűbb változataiknál nem találunk kiöntőt, ezeknél kisméretű porcelán merőkanállal lehet kimerni belőlük a mártást.
A vaj tárolására szolgáló tálkáknak is számos típusa alakult ki. Míg napjainkban a hűtőben keményre fagyott vaj felhasználás előtti felolvasztása jelent gondot, addig a XVIII. században hidegen tartása okozott problémát. Ezen problémát orvosolták a henger vagy ovális alakú, kettős falú, fedeles vajhűtő edények, amelyeknek két falrétege közé töltött jeges víz gondoskodott a megfelelő hőmérsékletről. A vaj tálalására lapos, négyzetes, kerek vagy sokszögű, gyakran fedeles tálacskák szolgáltak, melyek közül néhányon még egy átlyuggatott szűrőt is elhelyeztek, amelyre rá lehetett kenni a felesleges vajat. A vaj kiszedését a felfelé hajló fejű, recézett felületű vajas kanalak könnyítették meg.
Az egyes fogások között, illetve az étkezések végén jutottak szerephez a kancsók és kézmosó edények. Az e célra használt porcelánedények az ezüstedények formáit utánozták. A kézmosó edényeknek két alaptípusa terjedt el: a karcsú és erőteljes, kifelé mutató kiöntőcsőrrel ellátott, fordított sisakforma valamint a baluszterforma, amelynek alsó része kidomborodik, a kiöntőt pedig jóformán eltakarja a felső rész díszítése. A kancsó füle a hagyományosabb megoldás szerint két ponton érintkezett a testtel: alul a hasasabb részen és felül a pereménél. A másik modellnél a nagy, C-alakú fül csak egy ponton, a felső peremnél kapcsolódik a kancsóhoz, így jól ellensúlyozza az erősen kiálló kiöntőcsőrt. A kézmosó tál díszítése mindig a kancsóéhoz igazodott. E különleges edénytípust nagyszerűen példázza a Siang Noire mintás herendi edénypár, amely a XIX. század második felében született. A fordított sisak alakú, hajlékony vonalú kancsót egy kagylót formázó kézmosó edény egészíti ki.
forrás: Gourmandnet )
